Kertészetük eredete a történelem előtti korba nyúlik vissza. Egyes források utalnak Csin császár vadaskertjére (i.e. a 2. évezred), Csao-jan kertjeire (i.e. 140). A Han-dinasztia idején (i.e. 200-i.sz. 201) mesterséges dombokat alakítottak ki, melyekre a palotáikat építették; ezeket pedig hidak kötötték össze. Városaikban az épületeket csillagképszerűen helyezték el. Szépirodalmi művek utalnak a kor kertjeinek festői, geometrikus szabályosságot mellőző alakításmódjáról. A stílusfejlődés ebben az irányban évszázados hagyománnyá alakult.
Az első nyomok után még sokáig szinte csak a császári udvarok kertjeiről lehet hallani. Mivel az új császár nem élhetett az elődje palotájában, a kertépítő tevékenység pedig már akkoriban nagyon élénk volt. Pekingben a Mandzsu-dinasztia kertjei a város északi részében, a régebbi Ming-dinasztia (1368-1644) kertjei pedig délen vannak. Ezek között a leghíresebb a „Mennyország kertje”, ahol 200 palota épült mesterséges hegyekkel elválasztva.
A kínai és japán kert sajátos vonásai abból erednek, hogy ők a kertépítést a tájfestés egyik ágának tekintik, így alkotva meg egyes tájak kicsinyített mását, akár a lakószobájuk ablakában, vagy a verandájuk előtt. A kelet-ázsiai kert nem sétára való. Az előkelő kínai nő elnyomorított lábával járni is alig tudott. A kínaiak a kertet egy meghatározott nézőpontra, egy adott napszak megvilágítási viszonyaira számítva alakították ki.
Nagyobb kertekben több ilyen nézőpontot vettek alapul, de ilyenkor mindegyikben kerti pavilont építettek. A pavilon a társas élet színhelye, ezért úgy építették, hogy ülve lehessen csendben szemlélni a mesterségesen kialakított táj szépségét. Ez a szemlélet Lao-cse (i.e. 6. század) tanításából, a „tao”-ból fakad, amely szerint a boldogsàg a nyugalomban, a mozdulatlanságban található meg.
